Van olyan nap ami igen korán kezdődik, és a vége túl későn van. Állandó készenléti állapot, gyors egymásutánban pergő események, sokszor irányíthatatlanul elragadnak.  Az agy pihenőt kér, gondolatcsendet, a test lázas izmai ernyedést.

   Vizet forralok. Kartondobozból előszedek kis szárított apróbojtorjánt, abból főzök nyár illatú teát.

   Leülök, a tea gőzölög, lassan kortyolom. Zamata felidézi elmúlt nyarak távoli emlékét. Szemem előtt, régi filmen ott vagyok, fojtó kánikulában szőlőt kötök nagymamával. Magamban esőért imádkozok, ő csak dalol csendesen. Izzadt karunkra tapad a szőlőlevél, ideges legyek dongnak körül. Délfele számoljuk a sorokat, mennyi marad estére, és hazaindulunk tyúkokat, disznókat etetni, no meg ebédelni. A szűk ösvényen követem nagymama szoknyáját, előtte félrehajlanak kék-fehér vadvirágok. Néhol virít a sárga apróbojtorján. Most is ugyanott virágzik, ott szedjük nagymamám lábanyomán.

   A csészém üres, szememből kitörlöm a kibuggyanó könnyet, görnyedt hátam feszesre egyenítem, próbálom tartani magam, ahogyan ő tette, idősen is.

 http://indafoto.hu/The_family/image/12335089-184c8116/394805

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.