- Ezen a forró délutánon - szólt Susan -, itt ebben a kertben, ezen a mezőn, ahol fiaimmal sétálok, elértem vágyaim csúcsát. A kapu sarokvasa rozsdás, neki kell dőlni, hogy kinyithassuk.

     Mögöttem nyugalmas, termékeny évek állnak. Mindenem megvan, amit szemem-szám kíván. Magról ültetett fáim vannak, melyeket én neveltem. Tavakat ásattam, melyekben az aranyhalak széles levelű vízililiomok alá rejtőznek. A málna- és salátaágyásokat hálóval terítettem le, a körtéket és szilvákat kis fehér zsákocskákba varrtam, hogy megvédjem a darazsaktól. Fiaimat és lányaimat láttam egykor bölcsőikben ilyen hálóval betakarva, de széttépték a hálókat, s most velem együtt sétálnak, és immár hosszabb árnyékokat vetnek a fűre, mint én.

   Be vagyok itt kerítve, le vagyok gyökerezve, mint akármelyik a fáim közül.

   Fagyöngyöt akasztunk karácsonykor az óra fölé, megmérjük epres- és gombáskosarainkat, megolvassuk dzsemesüvegeinket, és minden évben odaállunk megméredzkedni a szalonablak spalettája elé. 

   Ollóval a kezemben, virágaim közt állva kérdem: ''Hol hatolhat árnyék az életembe? Milyen megrezdülés lazíthatja szét fáradságosan betakarított, összepréselt napjaimat? Néha úgy érzem, betege vagyok e természetes boldogságnak, az érett gyümölcsnek és a ház körül nyüzsgő gyerekeknek, akik evezőkkel, puskákkal és egyéb vadászzsákmánnyal töltik meg a házat. Fáraszt a testem, a munkák, szorgalmam, erőm, anyai aggályaim, ha arról van szó, hogy védjem, és egy hosszú asztalnál mindig együtt lássam gyermekeimet, mindig a saját gyermekeimet.

   De ha jön a hideg, esős tavasz, hirtelen nyíló sárga virágokkal - akkor, míg kék háló alá tett húsra nézek, és megtapogatom a nehéz teás- ás mazsolászacskókat, eszembe jut, hogy kelt fel a nap, hogy zuhantak alá röptükben a fecskék, a gyep fölé, eszembe jutnak Bernard szavai, melyeket még gyermekkoromban mondott, eszembe jut a fejünk fölött susogó, sok könnyű levél, mely megtörte az ég kékjét, s ide-oda táncoló fényt szórt a bükkfák csupasz gyökereire, ahol én ültem és sírtam.

   A galambok elrepültek. Én felugrottam, és futottam a szavak után, melyek úgy kígyóztak, mint léggömbről lelógó fonalak, s följebb, egyre följebb, ágról ágra menekültek. Aztán, mint repedt váza, reggelem mozdulatlansága megtört, és letéve liszteszsákom, azt gondoltam: ''Az élet úgy vesz körül, mint a jég a foglyul ejtett nádat.''

    Virginia Woolf - Hullámok

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.